Találkoztam ma egy rövidfilmmel. Csak egy részletet emelnék ki belőle (nagy részével talán nem is igazán értek egyet), mert rávilágít, hogy miért is indítom el a blogot. Valami arra késztet, hogy feltérképezzem a buddhista látásmód és a társadalmi részvétel kapcsolatát, mert van egy olyan sejtésem, hogy a két dolog valamelyest egymásra van utalva, de legalábbis erősíthetik egymást.
A baj az emberi társadalomban nem ott van, hogy férfiak és nők nem csinálnak semmit. Ők nem akarnak hatalmat, nem akarnak irányítani. Egy kényelmes életet akarnak élni. A családjukkal akarnak időt tölteni. Egyszerű életet akarnak élni. De rá vagyunk kényszerülve a társadalmon és történelmen keresztül, hogy felálljunk az erőszakos emberekkel szemben. És sokszor felálltunk még mielőtt késő lett volna és az önkényuralmat visszafordítottuk. De legtöbbször nem álltunk fel időben, és szörnyű dolgoknak kellett történniük elsőnek, hogy rájöjjünk: a szabadság miért olyan fontos. Ha azt gondolod, hogy nem szereted azt, ami most történik velünk, akkor gondolj bele, hogy mivel fogunk szembesülni, ha továbbhaladunk az úton, és gondolj bele, hogy a gyermekeidnek min kell majd átesniük. Mert azt hiszed, hogy ma egy irányított társadalomban élünk, de ez semmi ahhoz képest, amiben nekik kell majd élniük. [...] Túlságosan félsz, hogy a többiekkel összejöjjetek, hogy abbahagyjátok a rendszerrel való együttműködést. Megfélemlítve sorba álltok, ami olyan, mint egy sorbanállás a koncentrációs táborban, ahol arra gondolsz: minden rendben lesz, amíg sorban állsz, és a végén rájössz, hogy nincs minden rendben, és ha hamarabb lázadtál volna, akkor most nem lennél ebben a helyzetben.
